Az utóbbi egy-másfél hónapban sajnos úgy alakult, hogy kicsit több időt töltöttem a négy fal között, mint szerettem volna. Mondanom sem kell, hogy ezáltal volt időm gondolkozni, internetes oldalakat görgetni és még többet gondolkozni…

Tapasztalatom alapján a következő a képlet :D :
kis pihenő = áldás = hurrá nézhetem a kedvenc sorozataimat + addig aludhatok, amíg nem szégyellek + végre regenerálódok
DE
nagy pihenő = átok = minden sorozatot meguntam + úgy mennék már emberek közé + ilyen szép időben itt bent poshadni

És a nagy pihenőnél jön az önmarcangolás, amin a közösségi média undorító tökéletessége sem segít. Ezt biztosan többen át tudjátok érezni… A „jesszusom, ő már 25 évesen itt tart, ehhez képest én hol vagyok”, „azta, hogy lehet már ébredéskor ilyen tökéletes a haja, és még okos is”, „neki biztos tökéletes élete van” gondolatok sokunk fejében kavarognak böngészés közben. Miközben, ha józan ésszel végiggondoljuk, jóformán semmit sem tudunk ezekről az emberekről…kizárólag azt látjuk, ami a kirakatban van. És mint tudjuk, az üzletekben is mit raknak a kirakatba? A legtökéletesebb darabokat, azokat, amit látni szeretnénk! Míg a kicsit hibás, nem teljesen tökéletes darabok a boltban várakoznak arra, hogy betérjünk. (Szeretném leszögezni, hogy ezzel nem a közösségi oldalakat bírálom, hanem a hamis gondolatokat, amiket ébresztenek bennünk.)

Az önmarcangolás időszakát követően pedig felébredünk a rémületet keltő gondolatainkból és nyilván rájövünk, hogy teljesen felesleges ezen rágódnunk, hiszen attól semmivel sem leszünk jobban, sőőőt... Belegondoltatok már abba, hogy ki az a személy a világon, aki legtöbbet árthat nektek? Ha mást nem, ezt megtanultam az elmúlt időben, hogy saját magadnak árthatsz a legtöbbet! Hiszen ki az az ember, akivel a nap 24 óráját együtt töltöd és ha akarod sem tudod kizárni az életedből? Hát Te magad! Így ha tetszik a gondolat, ha nem (márpedig nekem sem tetszik, hogy őszinte legyek :D) meg kell barátkoznod magaddal úgy, ahogy vagy. Ha ehhez az kell, hogy egy ideig elengedd a médiákat, amik a tökéletességet sugározzák, tedd azt. Ha az kell, hogy elutazz egy évre, és megtaláld azt, ami téged boldoggá tesz, akkor ezt kell tenned. Ha az önsegítő könyvek segítenek, olvasd azt. Egy biztos: nincs általánosan helyes megoldás. És az is tuti, hogy nem egyik napról a másikra fogsz lepacsizni magaddal :D De megéri az időt és az erőfeszítést! Legalábbis remélem…

Egy kedves ismerősöm szavai zengenek ilyenkor mindig a fülemben:
„ha másokhoz hasonlítgatod magad, mindig lesz szebb és okosabb. De pont olyan mint Te, na olyan nincs más!”

WL,
Bianka

Talán többeteknek feltűnt, hogy az előző bejegyzésemhez közzétett gyerekkori képek mind természetes víz közelében készültek. Ez nem véletlen. Mint a legtöbb gyereket, engem sem lehetett kiszedni a vízből, ha nyaralásról volt szó. Igazi kis halacska voltam, ami csillagjegyemből adódóan nem is meglepő :)

Ma már nem mondom, hogy egy tengerparti nyaralás minden percét a vízben töltöm, de ragaszkodásom egyértelműen megmaradt.

Órákig képes vagyok bámulni, ahogy a hullámok táncot járnak…hallgatni, ahogy morajlanak…és érezni semmihez sem fogható illatukat. Talán balesetemhez is van köze (egyszer bizony megvívtam egy hullámmal és a sziklás parttal), de egyszerűen ámulatba ejt az az erő, amit sugároznak. Tudjátok, a „csodáljatok minket, mert gyönyörűek vagyunk, de tartsátok észben, hogy elemi erőnk feletettek áll” érzést keltik bennem. De mindennek ellenére imádom, és minden egyes alkalommal, amikor lehetőségem adódik rá, kimerészkedek a nyílt vízre. Hogy miért? Nem azért, hogy kísértsem a sorsot, hanem mert ez egy kicsit olyan, mint az élet maga. Nem gondoljátok?

Maradhatsz a csendes, biztonságos terepen vagy kimerészkedhetsz a nyílt vízre, hogy meglovagold a saját hullámaidat. Igen, én úgy gondolom, hogy mindenkinek megvannak a saját hullámai, melyek életutat alkotnak. Az életutak egy-egy kapcsolat (legyen az akár szerelem, akár barátság) erejéig találkoznak, ahogyan a hullámok is. Ki is olthatják egymást, ahogyan egy rosszul működő kapcsolat visszaveti a feleket, vagy erősíthetik egymást, ilyenkor egy nagy hullámként haladnak tovább az élet tengerén. Ez nem jelenti azt, hogy megtörhetetlenek, de sokkal erősebbek, mint külön-külön. Úgy vélem, küldetésünk, hogy meglovagoljuk saját hullámainkat, tehát rátaláljunk életutunkra és kihasználjuk a benne rejlő összes lehetőséget. Illetve felismerjük azt a másik hullámot, életutat, amely tökéletesen illik a miénkhez, és együtt, egymást erősítve szálljunk szembe a nyílt víz kihívásaival.

Délutáni tejeskávémat kortyolgatva kezembe kerültek gyerekkori fényképalbumaim. Akaratlanul elmosolyodtam huncut mosolyomat látván, miközben anya éppen lencsevégre kap kertünkben. Imádtam kint lenni a szabadban, gyakorlatilag egész nyarakat töltöttem kint, ha éppen nem utaztunk. (Budapesten sajnos még nincs kertem, de mindenképpen a terveim között szerepel). Nagyon szerencsés vagyok, hiszen rengeteg helyre eljutottam már gyerekként mind belföldön mind pedig külföldön. Mégis leginkább a tengerért rajongtam :) Imádtam minden tengerparton és vízben töltött percet. Ahogy fel-alá futkostam a tengerparti homokban, ahogy homokvárat építettem vagy lubickoltam a hullámok között. És ami a legfontosabb, ilyenkor önfeledtem élveztem gyermeki gondtalanságom minden pillanatát. Ennél a gondolatnál kicsit megálltam a múltidézésben…ugyanis azon töprengtem, hogy mikor is volt utoljára olyan, amikor önfeledtem élveztem pillanatot?! Nem csak úgy félig, amikor egy kirándulás erejéig elengedtem a problémákat, hanem tudjátok, mint gyermekként…emlékeztek még arra, amikor nem akartunk senkinek megfelelni? nem számított ki mit gondol? nem rohantunk sehova? nem űztük álmainkat és nem törekedtünk a nap minden percében nagyratörő terveink megvalósítására? nem nyomasztottak nagyobb problémák, mint hogy délután melyik barátnőnket hívjuk át játszani? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szörnyű dolog felnőni, éppen ellenkezőleg…csak éppen tudnunk kell megőrizni egy kicsit a gyermeki önfeledtségből, amit ha kell, ha úgy érezzük, hogy beborítanak a hullámok, elő tudunk venni és át tudunk élni :)

Biztosan sokatokban felmerül a kérdés, bennem is megfogalmazódik minden blog kapcsán, hogy honnan eredhet az elnevezés. Az első bejegyzésemmel szeretném nektek megadni a választ Akár hagyhatnám is, hogy az olvasás során derüljön ki, költői félhomály fedhetné egy ideig a valódi célt..de őszintén szólva (ha ciki, ha nem) én életem minden nagyobb „projektjét” célmeghatározással kezdem, nézzétek el nekem, mégiscsak közgazdász vagyok :D

Tehát sokat gondolkoztam, törtem a fejemet, hiszen egy blog elnevezése meglehetősen nehéz feladat. Számos, ki nem mondott követelménynek meg kell felelni. Mindent összevetve az „a cup of ideas” elnevezése mellett döntöttem. Akik ismernek, tudják, hogy egy dolog teljesen biztos: ahol a kávé, ott vagyok én is! :D Hosszú évek óta kávézom, szerelem volt első ízlelésre. És nem elhanyagolható maga a rituálé sem. Szeretem, ha nyugodtan leülhetek és gondolataimba mélyedve kortyolgathatom kedvenc tejeskávémat akár egy órán keresztül. Ilyenkor legtöbbször nem vonom el a figyelmemet újságolvasással vagy internetes oldalak görgetésével, hanem hagyom, hogy csak úgy eltöprengjek dolgokon…vidám emlékeken, szomorú dolgokon, komoly döntéseken, tanulságokon és tapasztalatokon. Ilyenkor megfogalmazódnak bennem olyan gondolatok, melyek úgy érzem, „tintát” érdemelnek. Ezeket szeretném veletek megosztani blogomon. Ha csak gondolatok szikráját ébresztem fel bennetek vagy akár egy kicsit is segítek ezekkel a „papírra vetett” szavakkal, már megérte :)

Hamarosan érkezem a második bejegyzéssel ;)

WithLove,
Bianka