Délutáni tejeskávémat kortyolgatva kezembe kerültek gyerekkori fényképalbumaim. Akaratlanul elmosolyodtam huncut mosolyomat látván, miközben anya éppen lencsevégre kap kertünkben. Imádtam kint lenni a szabadban, gyakorlatilag egész nyarakat töltöttem kint, ha éppen nem utaztunk. (Budapesten sajnos még nincs kertem, de mindenképpen a terveim között szerepel). Nagyon szerencsés vagyok, hiszen rengeteg helyre eljutottam már gyerekként mind belföldön mind pedig külföldön. Mégis leginkább a tengerért rajongtam :) Imádtam minden tengerparton és vízben töltött percet. Ahogy fel-alá futkostam a tengerparti homokban, ahogy homokvárat építettem vagy lubickoltam a hullámok között. És ami a legfontosabb, ilyenkor önfeledtem élveztem gyermeki gondtalanságom minden pillanatát. Ennél a gondolatnál kicsit megálltam a múltidézésben…ugyanis azon töprengtem, hogy mikor is volt utoljára olyan, amikor önfeledtem élveztem pillanatot?! Nem csak úgy félig, amikor egy kirándulás erejéig elengedtem a problémákat, hanem tudjátok, mint gyermekként…emlékeztek még arra, amikor nem akartunk senkinek megfelelni? nem számított ki mit gondol? nem rohantunk sehova? nem űztük álmainkat és nem törekedtünk a nap minden percében nagyratörő terveink megvalósítására? nem nyomasztottak nagyobb problémák, mint hogy délután melyik barátnőnket hívjuk át játszani? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szörnyű dolog felnőni, éppen ellenkezőleg…csak éppen tudnunk kell megőrizni egy kicsit a gyermeki önfeledtségből, amit ha kell, ha úgy érezzük, hogy beborítanak a hullámok, elő tudunk venni és át tudunk élni :)