Talán többeteknek feltűnt, hogy az előző bejegyzésemhez közzétett gyerekkori képek mind természetes víz közelében készültek. Ez nem véletlen. Mint a legtöbb gyereket, engem sem lehetett kiszedni a vízből, ha nyaralásról volt szó. Igazi kis halacska voltam, ami csillagjegyemből adódóan nem is meglepő :)

Ma már nem mondom, hogy egy tengerparti nyaralás minden percét a vízben töltöm, de ragaszkodásom egyértelműen megmaradt.

Órákig képes vagyok bámulni, ahogy a hullámok táncot járnak…hallgatni, ahogy morajlanak…és érezni semmihez sem fogható illatukat. Talán balesetemhez is van köze (egyszer bizony megvívtam egy hullámmal és a sziklás parttal), de egyszerűen ámulatba ejt az az erő, amit sugároznak. Tudjátok, a „csodáljatok minket, mert gyönyörűek vagyunk, de tartsátok észben, hogy elemi erőnk feletettek áll” érzést keltik bennem. De mindennek ellenére imádom, és minden egyes alkalommal, amikor lehetőségem adódik rá, kimerészkedek a nyílt vízre. Hogy miért? Nem azért, hogy kísértsem a sorsot, hanem mert ez egy kicsit olyan, mint az élet maga. Nem gondoljátok?

Maradhatsz a csendes, biztonságos terepen vagy kimerészkedhetsz a nyílt vízre, hogy meglovagold a saját hullámaidat. Igen, én úgy gondolom, hogy mindenkinek megvannak a saját hullámai, melyek életutat alkotnak. Az életutak egy-egy kapcsolat (legyen az akár szerelem, akár barátság) erejéig találkoznak, ahogyan a hullámok is. Ki is olthatják egymást, ahogyan egy rosszul működő kapcsolat visszaveti a feleket, vagy erősíthetik egymást, ilyenkor egy nagy hullámként haladnak tovább az élet tengerén. Ez nem jelenti azt, hogy megtörhetetlenek, de sokkal erősebbek, mint külön-külön. Úgy vélem, küldetésünk, hogy meglovagoljuk saját hullámainkat, tehát rátaláljunk életutunkra és kihasználjuk a benne rejlő összes lehetőséget. Illetve felismerjük azt a másik hullámot, életutat, amely tökéletesen illik a miénkhez, és együtt, egymást erősítve szálljunk szembe a nyílt víz kihívásaival.